Ez a véletlen egybeesés is segít elmélyíteni hálánkat az egyház titkáért a történelem folyamán, valamint hálás emlékezetünket Péter utódja felé, aki 2025. április 21-én, húsvéthétfőn hagyta el ezt a világot, miután előző nap, Húsvétvasárnap, utolsó erejével megáldotta a világot a Szent Péter Bazilika középső loggiájáról.

Az egyház misztériumában semmi sem történik véletlenül. Még a leghétköznapibb körülményekből is előbukkanhat a fény és a vigasz.

Egy évvel földi halála után,  mialatt eloszlik a füstfüggöny, amiben rágalmazók és haszonlesők beburkolták pápasága napjait és időszakát, a kellő távolság segít megragadni a fontos szavak részeit és hangsúlyait, amiket Bergoglio pápa hagyott az egyház szívében, mikor Róma püspöke volt.

Bergoglio pápa, mint Péter utóda, számtalanszor emlékeztetett minket, hogy a hit nem az ember szívében születik, hanem Krisztus ingyenes ajándéka, ami magához vonzza a férfiakat és nőket mindenkor és minden körülmények között.

Azt ismételte, hogy az egyház nem magától él, hanem csak Krisztus kegyelméből. Napi tanításaiban, szentbeszédeiben, katekéziseiben, dokumentumaiban részletesen ismertette ezt a lényeges, kegyelemtől való függőséget, ami úgy jellemzi az egyház útját a történelemben mint egy genetikai lenyomat.

Bergoglio pápa ahhoz is ragaszkodott, hogy minden egyházi önvizsgálat olyan mint egy kórtan. Krisztus mindig meg tudja szabadítani egyházát attól, hogy visszahúzódjon saját magába, a régi és új klerikalizmustól, ami szorongatja, folyamatosan vonzva azt magához és megújítva azt megbocsátásával.

Már 2013-ban, az általános gyűléseken tartott rövid beszédében, mielőtt a konklávé megválasztotta volna Róma püspökének, hogy felidézze az egyház  legrejtettebb titkát, Bergoglio újra felvetette a „Mysterium Lunae" kifejezést, ami számára oly kedves volt: ezzel az első századokban a görög és latin atyák azt akarták sugallni, hogy az egyház  nem saját fényével tündököl, fátyolos és sötét lenne, ha Krisztus nem világítaná meg fényével és kegyelmével, ahogy a nap teszi a holddal.

Éppen azért, mert Krisztusé, nem saját magáért él, és nem a saját fényével tündököl – ismételte Ferenc pápaként is –, az egyház  missziós.

Természetéből nem tud saját magának örülni, nem tudja segíteni saját magát, nem tudja hirdetni magát. Csak másra hivatkozhat, nem saját magára. Csak a feltámadt Krisztus kegyelmére és művére hivatkozhat, ami őt élteti és megvilágítja, ahogy a nap teszi a holddal.

A missziós megtérés volt  Ferenc pápa pápaságának alaptémája.

A szenvedély és az igény egy megújult missziós lelkület iránt – ez lett az ő tanításának lüktető szívdobogása, péteri szolgálatának vezérfonala. Egy fonal, ami ma is kitartóan és gyümölcsözően végigfut Péter aktuális utódja tanításán, Ferenc pápáét folytatva, a hangsúlyok és mértékek különbözőségében, nem törődve annyi bosszantó és erőtlen töprengéssel Róma különböző püspökei közötti szaggatottságról.

Amikor már elindult első afrikai útjára, XIV. Leó pápa közzétette levelét, amit április 12-én küldött a bíborosoknak, ismételve a januári egyháztanács elmélkedéseit a missziós kilátásokról, amiket Ferenc pápa javasolt az Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításában.

Levelében Prevost pápa hangsúlyozta annak „szükségességét, hogy új lendületet kell adni az Evangelii gaudium-nak, hogy az évek távlatából őszintén megvizsgáljuk, mit értettünk meg és mi az ami még ismeretlen és amit nem alkalmaztunk”.

Egy évvel a földi életének vége után, még nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy Ferenc pápa pápasága is, evangelizációs lelkesedésével, mindig saját magán túl mutatott. A “Mysterum Lunae” vonatkozhat a saját keresztény útjára és péteri szolgálatára.

Pápaságának kezdetétől fogva Bergoglio pápa azt mondta a világnak, hogy csodákat nem tehet, egy szegény „búnös, akire Krisztus lenézett”. Valaki, aki soha nem rejtette el korlátait, aki nem ment el lakni az apostoli palotába, nem pauperizmusból, hanem „pszichológiai okokból”, mert inkább élt volna egy olyan házban, ahol naponta találkozhatott sok más emberrel.
Éveken át ismételgette, hogy a kereszténység nem emberi stratégiával győzi le a világot, hanem „delectatio” útján, ahogy Szent Ágoston mondta, vagy „vonzás” útján, XVI. Benedek pápát idézve.

Sokáig a kommentátorok azt a stratégiát választották, hogy a reflektorokat kizárólag a pápa alakjára irányították, az ő személyes vonásaira, a tulajdonságaira, és korlátaira, elválasztva őt az egyház élő testétől, egy monádot csinálva belőle, egy sztárt, egy politikai vezért, így előidézve az alakja körül egy egyetemes polarizációt.

Átdolgozva a régi keleti mondást, amikor Bergoglio pápa a holdra mutatott, a balgák csak Bergogliot látták, az ő tulajdonságaira vagy tévedéseire fókuszáltak.
Isten népe, követve az ő „Sensus fidei”-jét, Bergoglio pápára tekintve, a holdat nézte, amire ő mutatott. Ezért szeretik továbbra is Bergoglio pápát.

Ez a dinamika ma is folytatódik, páratlan és váratlan módon, még földi maradványaiban is. A Santa Maria Maggiore bazilikában, rómaiak és zarándokok járják végig a bal oldali hajót, hogy csendben és imádságban megálljanak sírjánál. És nem állnak meg ott: néhány lépéssel elérik a Pál kápolnát, hogy ott imádkozzanak a Salus Populi Romani Mária-kegykép előtt, ahol Ferenc pápa 126 alkalommal imádkozott pápasága idején. Tehát Ferenc pápa hálás emlékezete nem a személyére korlátozódik, hanem inkább beburkolja őt egy imaölelésbe, a Mária ikonhoz intézett kérések és hálaadások mentén, ami olyan drága volt számára, Róma szívében.

(Agenzia Fides)